Rólunk

A vállalkozás a feleségem nagyapjának ragadványnevéből „Tüske” kapta a nevét. Én mint kertésztechnikus, több mint tíz éves nagyüzemi gyakorlat után váltottam szőlőtermesztésről borászatra.

Az eltel pár évtized alatt szekszárdi borvidék több jó fekvésű dűlőjében / Iván-völgy, Baranya-völgy, Kerék-hegy, Leányvár / telepítettem el 11 ha kékszőlőszőlőt termő területet. A fajták Kékfrankos, Merlot, Cabernet franc, de a 2010 őszi több klónból álló kerékhegyi Kadarkára vagyok a legbüszkébb. A kis terhelés és optimális tápanyagellátás a betegségeknek fokozottan ellenállóvá és szellőssé teszi a tőkéket, így egyszerűbb, környezetkímélő műveléssel állítható elő a szőlő. Vallom, hogy ami a növénynek a legjobb a jó nekem is. A termés az Iván-völgy aljában lévő tanyában kerül feldolgozásra rozsdamentes acéltartályokban és néhány nyílt kádban szükség esetén hűtve, illetve késői szüretnél melegítve. A fahordós érlelés itt Istifán-gödörben lévő „ősi” több mint száz esztendős épület löszbevájt pincéjében lehetséges. A boraim nagyobb részét idősebb nagy fahordókban érlelem, időnként csak egy-egy tételhez beszerezve újat.

Így az érlelt vörösöknél sikerül közepes testtel egy fűszerességet biztosítani. Ebből a sorból felfelé kiemelkedik a „Annus” Cabernet sauvignon, melynek az alapanyaga jó évjáratokban a hidaspetrei védett fekvésben termő fél hektáron terem és amerikai tölgyben érik.

A rozé és siller viszont kimondottan könnyebb - reduktív gyümölcsös borok.

Késő tavasztól az ősz elejéig tudok egyeztetett időpontban kóstoló vendéget fogadni a pincetetőn a kóstoló teraszon.

Örökség

A vállalkozás a nevét - Tüske pince- a feleségem nagyapjáról kapta. Ő egy jó eszű parasztember volt, akit a huszadik század történelme igencsak körbedobált. Beleszületett egy akkoriban tipikusnak számító kisparaszti családba. (4-5 hold szántó-1 hold szőlő-egy tanya-két ló és némi apró jószág) Mivel sokan voltak testvérek, az örökség oszlott, csak nősüléssel lehetett némi birtoknövekményt elérni. Második világháborút végigharcolta, fogságba esett, de hazajutnia csak a háború befejeződése után sikerült. Ez idő alatt az otthon maradt asszonyok vitték a gazdaságot. 1945-ban az akkori nagybirtokok felosztásával ő is kapott földet. A hatvanas években a TSZ szervezést nem kerülhette el, innen ment nyugdíjba.

A klasszikus szekszárdi parasztgazdaság egy több lábon álló, a lehetőségeikhez képest jól bebiztosított vállalkozás volt. A stabil alapot a szántón termelt gabona adta, itt termett a kenyérhez a búza, a jószágok részére a kukorica, répa, szénának a lucerna. Ezt úgymond „bőrbe kötve”, tehát élőállatként illetve feldolgozva értékesítették, lehetőségeikhez képest végig vitték a termelési folyamatot, szinte az asztalig.

A szőlőt a szántón lévő munkacsúcsok közt művelték, ez sajnos néha eredményezett olyat is, hogy elvitte a feketeség (peronoszpóra) a termést. A szőlő műveléséhez a hegyen lévő tanyát használták, délidőben ide lehetett behúzódni a meleg elől, a tetőről lefolyó vizet a ciszterna gyűjtötte össze a permetezéshez. Szüretkor az elsődleges feldolgozás is itt történt, a káciba (felül szűkülő fakád) darálták a csömögét, az öreg gazda felügyelte az erjedést, szükség szerint csömöszölte (lenyomkodta a törkölykalapot).

Itt készült a siller is, méghozzá amikor a „kád széle felhabzott”, tehát éppen elkezdődött a zajos erjedés, leeresztettek valamennyi levet a hidegebb pincében lévő kishordóba és itt mint fehéret erjesztettek. Ezáltal egy könnyedebb, vékonyabb jóivású bort kaptak – elsősorban saját fogyasztásra. A szomszéd is kint volt, így együttesen ellenőrizték az erjedést. Amennyiben a murci kissé megártott és elaludtak, eldöntötték - Rossz silleres évjárat volt! A káciban a vörösbor töményebb-piacosabb lett.

Közvetlen a szüret végeztével a család fiatalabb tagjai visszamentek a kukoricát letörni, behordani a góréba és felszántani a földet, ezalatt az idősebb gazda a bort felügyelte. Erjedés végén a törkölykalapot szőlőlevelekkel takarták, és híg sárral letapasztották. Ekkor zajlott le a spontán almasavbomlás és az utóerjedés. December elején préseltek, behordták a bort a városi ház pincéjébe, vagy a város széli tanyasoron (Dorogi köz, Istifángödör) lévő pincébe. Itt könnyebb volt a borkezelés. Ha a cenzár (borkereskedő) jött, ide hamarabb ki lehetett menni, de disznóvágás után-amíg az asszonyok mosogattak-sütöttek-főztek, a férfiak kimentek egy kis „pinceszerre”. Akkortájt a szőlőből megélni nem tudtak, csak ritkán gazdagodtak.